– Hát ti meg miért szöktök haza újra és újra? – vonta őket kérdőre haragosan a nagynéni. Mindannyian tudták, hogy ez nem kérdés volt, hanem szemrehányás. A félárva fiúk alkoholista apjukkal éltek együtt az alföldi kis faluban egy háznak nagy indulattal sem nevezhető tákolmányban. A fiúk édesanyja két éve halt meg, s azóta ők négyen próbálták meg elvégezni a ház körüli tennivalókat. A két tehenet mindennap megfejték, és kihajtották a legelőre. Többnyire mezítláb. A faluban mindenhova bekopogtak, hogy kell-e segítség. Amit tudtak elvégeztek, cserébe kaptak ennivalót. De így is előfordult, hogy napokig csak száraz kenyeret tudtak enni. Az apjukra nem számíthattak.   

Aztán egyik alkalommal, mikor az egyik fiú beteg lett, a rokonok összeültek, és megegyeztek, hogy ez így nem mehet tovább. Elosztották a fiúkat. Mind a négyet bevállalta egy család. Kettőt az anyjuk testvérei közül, kettőt az apjuk rokonsága. 

Másnap magukhoz is vették a fiúkat a kijelölt családok. Az új helyen volt rendes fekvő helyük, kaptak ruhát, ennivalót, és még iskolába is járatták őket. 

Mégis az első adandó alkalommal hazaszöktek mind a négyen.

A rokonok jöttek, és újra elvitték őket magukhoz.

Ők pedig megszöktek másodszor, harmadszor és negyedjére is.

Az első három alkalommal csak egy-két nyaklevest kaptak. Azzal nem volt baj, azt már megszokták. 

De most, a negyedik után a legfélelmetesebb nagynéni karmai közé kerültek. Egy nádpálcával a kezében járkált fel s alá, közben fújtatott, mint egy megvadult bika és prédikált.

– Hát nem fogjátok fel, hogy a ti érdeketekben van ez az egész? Nem értitek, hogy meg kéne köszönnötök a nagybátyáitoknak, hogy odavettek magukhoz? Azt hiszitek, nekik szórakozás, hogy egy éhes szájjal több van, amit be kell tömniük? Ezekben a nehéz időkben? He? Most bezzeg megkukultatok, mi? Most legyetek olyan nagy legények! Szóval halljam! Miért szökdöstök vissza? 

A fiúk lehorgasztott fejjel ültek, szorosan egymás mellett. Értették, hogy a felnőttek haragudnak rájuk, de ők nem éreztek megbánást. Hiába tudták, hogy mit várnak tőlük, egyszerűen nem tudtak másképp cselekedni. A szívük hívó szava annyira erős volt, hogy nem lehetett tenni ellene. De hogy mondhatnák el, hogy mit éreznek?  

A nagynéni összeszűkült szemmel vizslatta őket, s azon gondolkodott, hogy milyen válogatott kínzást találjon ki, ami majd elveszi a kedvüket a hazaszökdöséstől, amikor hosszú csend után a legkisebb fiú halkan mégis megszólalt: 

– Mert mi összetartozunk.