Anyám sötét árnyéka vetül a fehér papírra. Összerezzenek. Nem vettem észre, hogy kijött a szobából. Érzem az alkohol bűzét is, amint nyakamba fújja a cigifüstöt. Émelygek. 

– Már megint éjszaka írod a leckét? – reszelős hangja szinte karistolja a hátam. 

Megborzongok. Nem válaszolok a kérdésre. Már rég nem vitatkozom vele. Minek is mondanám pont neki, hogy azért most írom a házit, mert délután elvittem az öcsémet a játszótérre. Nem akartam, hogy a félájult anyját kerülgesse. 

Öcsi mosolygó arcát látva kis időre elfelejtettem, mi vár ránk otthon. Még, még, kiabálta, én pedig löktem a hintát egyre feljebb. Suhant öcsém a magasba, és nagyokat kacagott. Az én szívemet is magával ragadta. Nem létezett más, csak ő meg én, szállt a lelkünk együtt valahova messzire innen. Hogy foszthatnám meg magunkat ettől a kevéske boldogságtól? Már sötétedett, amikor hazahoztam, megfürdettem, és mielőtt elaltattam, kentem neki egy csöpp vajat az utolsó zsemlére. A gyomrom tiltakozva megkordul az étel emlékére. 

– Pazarlod a gyertyát! Minek három? Egy nem elég?

Nem mindegy? A saját pénzemből vettem. Ha befizette volna a villanyszámlát, akkor nem kellene egy se! Könyörgöm, menjen már vissza az ágyába! Isten meghallgat, anyám arrébb tántorog mögüllem, kivesz egy sört a hűtőből és bemegy a szobába. Megkönnyebbülök. Talán többet kellene imádkoznom.

A gyomrom újra kordul egyet. Anyámnak talán igaza van, mégsem kellett volna az összes pénzemet gyertyákra költeni. De szükségem van erre a fényre. 

Újra az üres papírra meredek. Egyetlen sornyi írás néz vissza rám a lap tetejéről. „Anya csak egy van.” Ezzel a címmel kellene fogalmazást írnom. Semmi nem jut eszembe már órák óta. Az igazat nem írhatom, hazugságot meg nem visz a tollam. Szorítást érzek a szívem körül.

A többiek ma felolvasták az írásukat, én meg csak ültem és bámultam ki az ablakon. A tanító néni rám szólt, hogy legalább figyeljek, ha már nem csináltam meg a feladatot. Megfenyegetett, hogy holnap egyest ad, ha nem lesz kész. 

Még sosem kaptam rossz jegyet, mindig ötösöket hozok haza. Nem mintha bárkit is érdekelne. Apám már rég lelépett, anyámnak meg azóta nem számít más, csak hogy legyen itthon cigi, meg pia. 

Nekem fontos a jó jegy. Ugyanolyan fényt hoz az életembe, mint ezek a gyertyák. Hosszan nézem a lángjukat. Hiába korog a gyomrom, nem bánom, hogy étel helyett rájuk költöttem kevéske pénzem. Szívesen megsimogatnám a lángjukat, de nem merem.

Gyomrom újbóli kordulása jelzi, hogy ennem kellene, vagy aludni. Hát akkor jöjjön az egyes, sóhajtok megadóan, és a gyertyákhoz hajolok. Anyámra gondolok. A gyertyák lángjával együtt el akarom fújni a sivárságot, szeretetlenséget a kapcsolatunkból.