– Miért nem mondod, hogy szeretsz?

– Azt hittem, tudod – néztem kedvesemre csodálkozva. Hisz én meg voltam győződve, hogy legkisebb rezdülésem is árulkodó jeleket küld szerte a világba, fennhangon hirdeti lángoló szerelmem. Attól féltem, homlokomra van írva nagy betűkkel, nem tudom elrejteni az elől sem, akire nem tartozik. S pont ő nem tudja? Nem látja? Nem érzi?

– Igen, tudom, de szeretnék még biztosabb lenni benne – suttogta bizonytalanul.

– A szavak hazudhatnak.

Eszembe jutott a nagybátyám, aki mindig azt hangoztatta, hogy mennyire szereti a feleségét. Látványosan udvarolt neki, és elhalmozta ajándékokkal. Ők voltak az irigyelt mintapár.

Csak a felesége szomorú szemei árulkodtak arról, hogy talán nem minden olyan szép, mint amilyennek látszik. De az emberek nem szeretnek a szomorú szemek mélyére nézni. Ott talán olyan dolgokat látnak, amivel nem tudnak mit kezdeni. Inkább mondogatták, milyen jó dolga van Marcsikának. A férje a tenyerén hordozza. Mígnem egy napon a drága férj lelépett egy fiatal lánnyal és minden vagyonukkal.

– Igaz, de akkor honnan tudjam biztosan? – hozott vissza elmélkedésemből kedvesem lágy hangja.

Haragudtam magamra, hogy komor gondolatok járnak a fejemben, amikor itt áll előttem Ő. De hiába viaskodtam, újabb képek kúsztak az elmémbe, nem tudtam eltolni őket, bárhogy is küzdöttem. A nagyapám kért helyet magának itt, ebben a meghitt pillanatban. Nagyapám, aki majdnem ötven évet élt le nagyanyámmal. Életem első éveit velük, meg a szüleimmel töltöttem egy pici házban, ahol nem volt hely elvonulni.

Sok időt töltöttünk együtt, de soha nem hallottam, hogy nagypapám azt mondta volna nagymamámnak, hogy szereti. Én mégis tudtam, hogy így van.

Nagyapám olyan korban élt, amikor a gyengék elpusztultak. Ő viszont életben akart maradni. Nemcsak magáért. Várta otthon négy éhes száj. Keménynek kellett lennie. Mégis, amikor Nagyikához szólt, érződött a hangjában egy kis lágyság. Épp csak egy leheletnyi. Talán mások nem is észlelték, csak azok, akik nagyon közel álltak hozzá. Mint nagyanyám, és én.

Mi ketten tudtuk az igazságot. Azt, hogy ennek a mindig mogorva, tüskés, dolgos embernek a mellkasában lakik egy érző szív. Mélyen, belül, ostromálló építőkövekből rakott fallal védve. De ott van.

A nagymamám egy ködös őszi napon sírba vitte magával ezt a tudást.

Pár nappal, vagy talán héttel a temetés után, a szomszéd gyerekek megtárgyalták az eseményt, mint általában mindent. Én nyolcéves voltam akkor. Ők sem voltak sokkal idősebbek. Abban az életkorban jártak, amikor a tapintat és a képmutatás még nem nőtt hozzá az emberhez.

Így tehát megvitatták a temetés részleteit, nem gondoltak arra, hogy ez nekem fájhat. Pedig fájt. Nagyon. Holott azért jöttem ide, hozzájuk, hogy egy kicsit elmeneküljek az otthoni gyászos hangulatból. Nem is akartam hallani, miket beszélnek, csak akkor figyeltem oda, amikor Zsiga, a falu csibésze nekem vágta, sajátos nyers modorában a valóságnak hitt zord tényt:

– A nagypapád nem is sírt a temetésen!

Mintha gyomorszájon ütött volna.

Ekkor Sanyi is felbátorodott, és kihirdette az ítéletet:

– Nem is szerette a nagymamádat!

Ez már tőrdöfés volt, a szívemet találta el.

Igyekeztem visszatartani a szemembe tolakodó könnycseppeket. Éreztem, hogy a testem megfeszül, és a kezem ökölbe szorul. Szeretett volna lendülni. Nehéz volt visszafogni, de éreztem, hogy egy ilyen tett nem lenne méltó nagyanyámhoz.

Olyasfajta érzés szorongatta a torkomat, mint amikor azt látja az ember, hogy valaki sáros lábbal becsörtet egy szentélybe.

– De szerette… – préseltem a szavakat összeszorított fogaim között. 

– Honnan tudod? – kérdezték.

– Csak tudom. – Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést. Lehetett valami határozottság a hangomban, mert nem firtatták tovább a dolgot.

Minek is mondtam volna többet? Úgysem értették volna meg. Csak én tudtam olvasni az apró jeleket. Csupán én láttam a félszeg fényt nagypapám szemében, ahogy odatette nagyanyám elé a reggeli kávéját, ahogy a kezébe adta a rózsafüzért az esti imádsághoz, s közben lopva simított kicsit a kezén. Mit értenek ezek a kölykök az ilyen finom dolgokhoz?

Háborgó szívvel kullogtam haza. Jó darabig nem tudtam velük játszani. Pedig nagyon hiányoztak. Egyedül voltam a reménytelen ürességben. Közben láttam, hogy nagyapám mennyire szenved. Nagyon diszkréten csinálta, gyötrődésének csekély nyomait lehetett észlelni csupán. De én éreztem a fájdalmat a mozdulatain, ahogy minden reggel megcsinálta Nagyikám kávéját, s odatette az asztalra, ahova mindig is szokta. Láttam a gyilkos villanást a szemében, amikor néha-néha valaki oda merészelt ülni nagyanyám helyére. Esténként pedig, amikor azt hitte, már mindenki alszik, a Szűz Mária kép előtt térdepelt, és Nagyika rózsafüzérével a kezében imádkozott. Összeszorult szívvel lestem. Korábban sosem láttam imádkozni.

Egy reggel aztán nagyapám nem kelt fel a szokott időben. Édesanyám ébresztgette, mindhiába. Emlékszem anyám arcára, amikor hirtelen rájött, hogy ez nem elalvás. Megijedt, és kihívta a mentőt.

– Már nem él. Leállt a szíve – állapította meg a mentős.

El sem vitték. Várni kellett, hogy egy komor autóval érte jöjjenek. Addig ott feküdt az ágyon. Engem elküldtek onnan, ám amikor épp nem figyeltek, besurrantam hozzá. Megsimítottam a kezét, és belerejtettem a markába nagyanyám rózsafüzérét. Olyan szépnek láttam az arcát, mint még soha. Az egész ember békés és nyugodt volt, mint aki egy nehéz nap után tölti a jól megérdemelt pihenését. Szája szegletében enyhe mosoly húzódott meg. Talán valami szépet álmodott, mielőtt meghalt. Vagy tán épp Nagyikával találkozott. Nem tudom. Az is lehet, hogy csak én képzeltem, de valahogy az a halál nem volt olyan félelmetes, mint amilyennek korábban gondoltam. Az a halál ott, akkor, inkább olyannak tűnt, mint beteljesült vége valaminek. Egy tisztességben leélt életnek.

– Micsoda véletlen! Pont egy éve, hogy meghalt a felesége! – mondták a rokonok.

De én tudtam, hogy ez nem véletlen. Ő döntött így. Azt mondják, egy év a gyászidő. Nagyapám végigcsinálta becsülettel, nem akart elmenekülni a fájdalom elől. Igazi katona volt, soha nem hátrált meg. Nem félt semmitől.

Csak attól, hogy nyíltan megmutassa a szeretetét.

Ránéztem kedvesemre. Feszülten figyelt rám. Nem tudom mennyi ideig várhatott a válaszomra.

– Olvasd ki a tekintetemből és figyeld a tetteimet! – súgtam, majd egy csókkal érveltem.