Ötven szó, se több, se kevesebb. Ennyiből állt a felmondó levele. Nem magyarázták túl. Átszervezés, létszámleépítés. Nincs rá szükség tovább. Hiába olvasta újra meg újra, nincs kibúvó. Egy hónapig bejárhat, aztán le kell számolnia. Miből fognak megélni? Régóta ő a kenyérkereső. A félelemtől jéggé kövesedett a nyelőcsöve, gyomra, belei, szíve.
Ötven pontban taglalta felesége két héttel később, miért hagyja el. A nő, akiért ő mindent eldobott. A főiskolát abbahagyta, a haverokat leépítette, szüleit nem látogatta. Üres lakásba ért haza. A nő elvitte a bútorokat, csillárokat. Csak a levél maradt a csupasz padlón. Ne keress, mást szeretek! Tőrdöfés a lista végén.
Ötven gyertya égett a tortáján pár hónappal korábban. Mint egy boldog család. Tettették, hogy minden rendben. Lányuk is hazajött Angliából. Utoljára voltak együtt. Neje biztos tudta, ő nem sejtette. Még bizakodott. A gyertyák lángjával együtt el akarta fújni a sivárságot, szeretetlenséget a kapcsolatukból. Talán még adhatnak egymásnak valamit, gondolta. Rosszul.
Ötven csikk a hamutartóban. Láncdohányos. Évek óta. Ez is szerepel felesége felsorolásában. Pedig miatta szívott annyit. Napi két és fél doboz. Most pár óra alatt elfogyott. Ujjai sárgák. A foga is. A főiskolán még szép fehér fogsora volt. Mindig mosolygott. Első évét színjelessel zárta, nagy tervekkel. Füstbe ment azóta mind.
Ötven vendéget hívtak meg az esküvőre. Annyira futotta. Az ara puccos, nagy esküvőt akart. Nem volt rá pénz. Sokáig felemlegette. Bő fehér ruhában vonult, nem látszott, hogy pocakja kerekedik. Szép arca, csábító szeme sokat ígért. A vőlegény akkor még boldogan ugrott minden óhajára. Hamarosan hárman lettek, ő lassan háttérbe szorult.
Ötven pirula. Két doboznyi. Annyi biztos elég. Fekszik a földön. Hideg, kemény. Vánkost, takarót nem talált. Kancsó víz mellette, kezében pohár. Egy pirula, egy korty víz. Nagyot nyel. Ismétlés. Az első doboz már elfogyott. Nem gondol semmire. Csak a tabletták léteznek és ő. Milyen egyszerű lesz minden. Gyorsabban, mindjárt elalszik.
Ötven percnyi mámor emléke bukkan elő. Az első csók íze a szájába kúszik. Talán nem is csók, csak szájra puszi. Mindegy. Ültek a padon. Combjuk összeért, fogták egymás kezét. Várták a buszt. Kettőt hagytak elmenni. Muszáj mennem, szólt a lány a harmadiknál. Ő bólintott. Arcán bamba vigyor. Nem lett folytatás.
Ötven szó, egy bekezdésnyi mindössze. Minek ragozná? Minek egy búcsúlevélbe regényt írni? Nem mintha tudna. Nincs értelme. Se levélnek, se életnek. Reméli, neje megbánja. A hűtlen asszony fekete özvegyi ruhában siratja. Ez a gondolat kíséri a halálba. Nem sejti, hogy a nő már másnap bevallja barátnőjének: Olvastam, de nem érdekel!
