– Gyere aludni, már nem fog eljönni! – szólt fáradtan Kati néni, a gondozónő.

– De el fog jönni – suttogta a sötét ablaknak a kisfiú.

Húsz év körüli lány lépett be a terembe, és kérdőn Kati nénire nézett. Még csak pár napja volt itt, gyakornokként dolgozott az otthonban.

– Az édesanyját várja. De csak nagyon ritkán jön el. Ő meg itt virraszt minden szombat éjjel egyedül. Nem enged magához közel senkit – suttogta alig hallhatóan. 

A lány bólintott, és tétova léptekkel odament a fiú mellé az ablakhoz.

– Nem megyek aludni! – fakadt ki dacosan a fiú. 

– Tudom – suttogta a lány és leült mellé.  

Több szó nem esett köztük azon a napon.

A lány tizennégy éves volt, mikor meghalt az anyukája. Pontosan emlékezett még, milyen érzés várni valakit, aki nem jön.

Kati néni nézte őket egy darabig, mintha vívódna magában valamin. Aztán megrándította a vállát, lekapcsolta a villanyt, és kiment.

Ők ketten csak ültek tovább, és nézték a benti sötétségből a kintit. 

Reggel ugyanott, az ablak mellett talált rájuk a gondozónő. A kisfiú szorosan a lányhoz bújva ült, és mindkét kezével ölelte a derekát, a lány pedig jobb karjával átkarolta a fiút. Így aludtak egymás mellett, arccal az ablak felé fordulva.